Drága Magdikám!
Remélem jobban illetve jól vagy már! Négy évvel ezelőtt helyetted mentem el a Lovrani kirándulásara, most nélküled, Kárpátaljára. Akkor is röviden beszámoltam neked, majd később a személyes találkozásunkkor bővebben meséltem el élményeimet, tapasztalataimat, rengeteg fotóval fűszerezve. Nos, ez most sem lesz másképp, azzal a különbséggel, hogy erről a kirándulásról inkább azokat az érdekességeket és különlegességeket említem meg, melyek nem olvashatóak sem a programismertetőben, sem az interneten.
Első napunk első állomása még itthon, Nyírbátorban volt. Tanulni és másolni lehetne tőlük azt a nyugalmat árasztó „városnéző” sétányt, amit ott kialakítottak. Szobrokkal, tavakkal, padokkal övezett hosszú sétáló úton jutunk el a Református templomig (melyben van illemhely, a toronyba való feljutáshoz lift, és kiállítás az oratóriumban), a külön álló faharang toronyig és a Báthory várkastélyig (benne kőtár és panoptikum). Beregszásznál, viszonylag gyors és zökkenőmentes volt a határátkelésünk. A túloldalon, már ukrán területen szállt fel a buszunkra az idegenvezető, Klárika, egy helyi pedagógus aki (egy nap kivételével) végigkalauzolt bennünket és fáradhatatlanul ismertette a helyi nevezetességeket történelmi adalékaikkal együtt és egyéb érdekességeket. Tőle hallottuk például azt is, hogy egy gyermekcsoport a technikai szünetet „fésülködő időnek” nevezte.
Utunk során a továbbiakban mi is így tituláltuk, hiszen mennyivel kedvesebb így.
Egy másik aranyos átnevezés; a papírpénzt egyszerűen színes kis papíroknak hívta, melyeket, mint megmaradtat, majd elkölthetünk a visszautunk során egy nagyobb bevásárló központban. (Nem csoda, hogy így „becézte, hiszen, mint megtudtuk, például, egy nyugdíjas 1300 hrivnyát kap egy hónapban – vagyis 13.000.- Ft-nak megfelelő összeget-, egy aktív dolgozó – például egy tanár- fizetése 2.300 hrivnya körül van.)
A több mint 900 éves Beregszászon rövid városismertetésre és szabadidőre volt csak lehetőségünk, hogy a csodaszép szálláshelyünket emberi időben tudjuk majd elfoglalni.
A sétáló utcában (Kossuth utca) majdnem két méterenként padok vannak elhelyezve.
Aki fáradt volt, az valamelyiken ücsörögve várhatta be a többieket. Böbével mi épp a régi Törvényszék épülete előtt hűsöltünk egy fa alatt, szemben velünk a református templom látványával. A patinás épület, az egykori Törvényszék (majd később laktanya) ma az oktatást szolgálja, II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolaként (sokirányú karokkal és Pedagógiai Intézettel) működik. A diplomaosztó ünnepséget pedig rendhagyóan a református templomban tartják. A régi Oroszlán fogadó (melyben egykoron Petőfi Sándor is megszállt) napjainkban Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, mellette pedig a Megye Háza méltóság teli épülete áll. Láttuk még, az innen származó Fedák Sári (szüleinek építtetett) fehér házát és (ezt is csak kívülről) a sajnos siralmas állapotban lévő Bethlen-Rákóczi kastélyt is.
A szálláshelyünk a várostól 15 km-re lévő Csetfalván volt a Dorottya vendégházban illetve 5 fő egy falusi turizmus programban résztvevő családnál volt elszállásolva.
Második napunk a bőséges reggeli után Munkácsra vezetett. A nagy részben épségben megmaradt Rákóczi vár megtekintését a Turul madár emlékműnél, csoportkép készítésével zártuk. (Búcsúzóul a vár belső udvarán, – nem csak hazafiságom jeléül – a Petőfi mellszoborhoz egy kokárdát tűztem, pont délben.) A Szolyván tett rövid kitérőnkön Sanyi, a kis csapatunk nevében nemzeti színű szalagot kötött a helyi siratófal” középső részére, a II. világháború idején elhurcolt emberek és áldozatok emlékére. Mint tudjuk,
a becsapás időszaka, a csak egy „Málenkij robot” kezdete volt egy vészterhes időszaknak.
Az idegenvezetőnk (és gondolom, a Sándor) elintézte, hogy tiszteletünk jeléül megszólaljon, megkonduljon a harang. A hősök után folytattuk utunkat egy másfajta lelki állapot felé. Fel egészen a 841 m magasan lévő Vereckei-hágóhoz, a magyarok bejövetelét szimbolizáló Honfoglalási emlékműhöz. Természetesen itt elénekeltük a Himnuszt és a Szózat egy részét, valamint az aláírásunkkal ellátott Nemzeti színű lobogónkat kifeszítve fotózkodtunk. Hazafelé tartó utunk során, Felsőgerebenen egy lelkes kis társaság ebéddel várt bennünket egy tágas kerti pavilonban, filagóriában. A bográcsgulyásozást a szálláshelyünkön a bőséges vacsora követte, amit (az este jótékony sötétjében) a 3+1 zenekar élőzenéje mellett lehetett tánccal lemozogni vagy (többen így tettünk) a medencében leúszni.
Harmadik napon, az Ungváron lévő látnivalókat vettük célba, a gazdag és sokrétű kiállításokkal teli várat, valamint a nagy kiterjedésű (36 épület, köztük a görög katolikus fatemplom, ikonokkal, harangokkal) Skanzent.
A városi sétánk a monumentális méreteket öltő (idő híján ezt és mást is csak kívülről) görög katolikus székesegyház és püspöki palota, a régen Zsinagógaként működő Zenepalota és az Ung folyó hídjáról jól látható hársfasor megtekintésével zártuk.
Vacsora előtt ismét a lelkünket edzették és könnyeinket csalták elő azok a gyermekek, akik magyarságuk büszkén viselését énekben, zenében fejezték ki számunkra.
A szomszédfaluból, Kisorosziból, a 75 lélekszámú iskolában szerveződött a 25 tagú 6 és 16 év közötti Hangra forgó könyvtári énekkar. Mi most 5 tagot hallhattunk. A magyar specialitású vacsoránkat (gulyásleves és töltött káposzta) a szomszédos Bene faluban borkóstolóval öblítettük le. Sajnos, fáradtságom okán én ezen nem vettem részt, így kimaradtam a fiatal borász humoros és élces borismertetőjéről – na és persze a kóstolásról.
Szombaton, a negyedik napunkon, idegenvezetésre a helyi könyvtár vezetőnője, Éva ugrott be, aki szerencsénkre ugyanolyan maximalista, mint Klárika. Tőle is megtanultunk néhány érdekes „szólást”. Például, a cigány hajnal kifejezést. Legendát a Mátyfalva és Fancsika falvakról, valamint az Ökörtói-járásban lévő Szinever-tóról, a csodálatos tengerszem „keletkezéséről”. Azt is megtudhattuk, hogy Huszt az egyetlen település, melynek nem változtatták meg semmilyen módon a nevét. (Ám a 27 éve létező állam, az ukrán terület az idők és a történelem-politikai változások folyamán többször is (ötször) más ország fennhatósága alá tartozott, mint ismeretes.) Aki tudott, felkapaszkodott Huszt vár romjaihoz. Még az edzettebbek is azt mondták, nehéz volt a terep, de megérte.
Igazat mondott Kölcsey Ferenc Huszt című epigrammájában. Visszafelé utunkban a kosárfonó faluban, Izán költöttünk pénzt.
S eljött az utolsó, az ötödik nap. Érzékeny búcsú a kiváló és nagyon jó szállásadóinktól.
A helyi nevezetességek megtekintése. Itt belülről is megtekinthettük a XIV. században épült, kazettás, fazsindelyes (jelenleg) református templomot. Az egy darabból faragott, különálló harangtornyot a XVIII. században építtettek hozzá. Mellette, (a Makowecz stílusjegyeket viselő) ökonomikus templomban éppen mise volt. Tovább haladva, Tiszacsomán megtekintettük a Honfoglalást idéző emlékparkot, melynek érdekessége, hogy oroszok tárták fel. A csontmaradványokat, a tarsolylemezt és a süvegcsúcsot a Budapesti Nemzeti Múzeumban őrzik.
Beregszász, határátkelőhely (3 óra időtartamban) és végül, Máriapócs. A Zarándokházban finom ebéddel vártak bennünket, majd az idegenvezető körbevezetett minket, bemutatva az „új” (a régi leégett) fatemplomot, elbeszélve a könnyező madonna történetét és a csodákat. A közelében lévő Nemzeti Kegytemplomban éppen a görög katolikus liturgia folyt, de bemehettünk és így megteltek velünk a padok. A buszon, mobiljainkon a fényképeket nézegetve elcsendesültünk és emlékezve tároltuk a felejthetetlen napokat.
Este 9 órára begördült a buszunk a kiinduló ponthoz, a Rákoskerti Közösségi Házhoz. Taps és köszönet, főleg Szelepcsényi Sándornak, valamint a szimpatikus, nyitott és barátságos buszvezetőnknek; Gulyás Ferencnek, aki végig biztonságosan vezetett és épségben juttatott haza bennünket.
Nekünk pedig Ágoston Gergő (Lovranban volt az idegenvezetőnk) fejezte ki azon örömét és köszönetét, hogy ismét együtt oszthatta meg velünk az utazás élményeit.
Magdikám! Erről maradtál le!
Bővebben, írással és fényképekkel nálad, a jövő héten.
Ölellek szeretettel: Eszter